SziasziaháttekivagyénDorkavagyokadjegypuszithanemadszmajdadokén…

Naaa, hadd adjak egy puszit! Nem? Inkább simogatod a fejem, meg vakargatod a hátam és a fülem tövét? Na jóóól van. Akkor kicsit nyugton maradok. Mmmmm.

Hé, akarsz a kölyökkoromról hallani?

Háát, olyan sok mindenre nem emlékszem. Az első erőteljes emlékem elég rossz. Egy nagy kék berregő lépcsőjén bucskázom lefelé. Egy nagy, gonosz – nem farkas, azok nem gonoszak – kétlábú adta a kezdősebességet. Nagyot estem és nem értettem mi történt. Aztán egy jószagú néne összeszedett, simogatott, megnyugtatott – még enni is kaptam, bizony. Aztán voltam valahol egy kicsit, ahol adtak enni, és aztán jött a Gazdi. Meg a Gazdihoz tartozó kan és a Gazdihoz tartozó kanhoz tartozó kutya. Nagy volt és fekete és ijesztő, de aztán bemutatkozott mert neki már volt neve, és igazából nem lehet ijesztő, akit Buminak hívnak, szóval már nem is féltem tőle, mert nem is kellett. Aztán hazamentünk. Bár akkor még nem tudtam, hogy haza, csak egy érdekes út volt, meg egy udvar, amiben két kutya lakott, akik a Gazdi kutyái, mint én, de ezt akkor még nem tudtam, csak azt, hogy nagyon mérgesek a Gazdira meg rám is, amiért hazamentem. Pár napig mindenhova követtem a Gazdit, és nagyon ideges voltam, de aztán megnyugodtam, mert ott alhattam a Gazdi mellett, és két nap múlva Tappancs és Tina – szintén a Gazdi kutyái – már csak a Gazdira haragudtak, rám már nem. Sőt, nem csak játszottak velem, hanem azt is hagyták, hogy a fülüket húzzam, meg rájuk másszak. Egyszóval: beilleszkedtem.

(…)

Azt kérded, hogy lettem Dorka?

Hát, először a Gazdihoz tartozó kan azt mondta, hogy legyen a nevem Lafaty. Ez a Gazdinak először tetszett, de aztán a falkája lebeszélte róla. Aztán lettem Dorka. És ez is jó, mert nincs másik Dorka a környéken. Igaz, Lafaty se lett volna, de most már mindegy.

(…)

Most meg leültél enni és nekem nem akarsz adni, mi? Hát milyen ember vagy Te? Na azért. Már le is nyeltem, jöhet a folytatás. Mi?! Nincs több?! Akkor legalább simogass egy kicsit. Akkor mesélek a többiekről. Hogy-hogy milyen többiekről? Hát azt hitted csak ennyi kutya van a környéken? Nagyot tévedtél, úgy ám.

Mer’hogy itt van ez a park. Meg rengeteg kutya jár oda, és majdnem mindegyikkel jóba vagyok. Fiúk, lányok, LABDÁK, és mindenekelőtt MADARAK! Ami repül, azt én jelzem. Ez amolyan belső kényszer. Halványan az is rémlik, hogy ilyenkor a Gazdinak csinálnia kéne valamit a madárral, de Ő nem tudja, hogy mit. Ebben a dologban kicsit buta a Gazdi, de ezt meg ne mondd neki! Sokszor viszont kinevet, mert szerinte nem minden madár ami repül. Valami falevelet, meg szúnyogot emlegetett a múltkor is. Mondom én, hogy kicsit buta ebben a dologban.

A labdák és botok is viccesek. Gazdi mindig dobálni akarja, én meg szeretem, ha örül valaminek, hát elég gyakran játszom vele. A többiek meg el akarják venni tőlem, de nem tudják, mert gyorsabb és fordulékonyabb vagyok náluk. Amelyik meg nem akarja elvenni, annak addig dugdosom az orra alá, amíg el nem akarja venni. Velem ne szórakozzanak – ha én játszani akarok valakivel, akkor játszani fogok azzal a valakivel, és kész.

Nomeg aztán ott vannak a kanok. Nem a fiúk, akikkel játszani lehet, hanem a kanok, akik udvarolnak. Kinyalják a fülemet és egyéb dolgaimat, és nem bánják ha körbenyalom a fejüket – ezt a  Gazdi csókolózásnak hívja – és ideadják a labdájukat. Igaz, van néhány amelyiket nem érdeklem, de azok vén hülyék, és még ők is udvarolnak, ha elégszer dugom oda a hátsóm az orruk alá – erre a Gazdi azt mondja, hogy egy céda vagyok, de nem tudom ez pontosan mit jelent.

De a séták legnagyobb részében futkosok. Össze-vissza. És ha Tappancs vagy Tina is kint van velünk, akkor őket nyüstölöm, amíg Gazdi rám nem szól. Nem értem, miért nem hagyja őket nyüstölni, amikor ők hagynák magukat. Néha nem tudok Gazdin kiigazodni.

Egyébként otthon Tappancs a vezér – persze a Gazdi és a falkája után. Még. De ez már nem fog sokáig tartani, ha rajtam múlik. Csak ne lenne olyan vastag bundája. És ne lenne olyan nehéz felidegesíteni. De előbb-utóbb kiöregszik és akkor én leszek az első kutya az udvarban. És akkor én fogom leglassabban megenni a vacsorát, ők meg majd nézik.

(…)

Meséljek a Gazdiról? Az vagy nagyon hosszú lesz, vagy nagyon rövid. Legyen inkább rövid, mi?

Ő a Gazdi. Ez mindent elmond. Legszívesebben mindig mellette lennék. De sajnos ő elég sokat elmászkál nélkülem. Amikor megérkezik, annyira örülök neki, hogy majd szétvet a boldogság. Ilyenkor egyszerre több hangon nyüszögök, meg ugrálok, meg összevissza csóválok. Gazdi sokat nevet, mert akkor is így örülök neki, ha csak a szemetet vitte ki. Abba persze nem gondol bele, hogy amikor kimegy én nem tudhatom, hogy egy perc múlva vissza fog jönni, vagy egy fél napig nem látom. Igaz, a többieknek is örülök, bár kicsit kevésbé. Ott van például a Gazdihoz tartozó kan. Őrá csak akkor hallgatok, ha Gazdi nincs a közelben, de nem is nagyon akar parancsolni nekem. Inkább játszunk. Majdnem olyan jól lehet játszani vele, mint a fiúkkal odakint a parkban, de ő sohasem udvarol. Azt hiszem azért, mert a Gazdinak udvarol.

Amúgy meg, ha Gazdi otthon hagy, akkor alszom. Meg járkálok és kunyerálok, ha van mit. De ha nincs hideg odakint, akkor kint vagyok Tappanccsal és Tinával. És nem hagyom őket békén, mert egyébként unatkoznék. Néha össze is kapunk Tappanccsal, mert ő inkább aludna, én meg direkt idegesítem, hátha egyszer végre alulmarad és én lehetek az első kutya. De eddig még nem jött össze – mindenesetre én minden tőlem telhetőt megteszek.

(…)

Pajkos. Ő a hozzám tartozó kan. Vizsla, mint én, csak nagyobb. És még nálam is jobban szeret labdázni. De nagyon szépen udvarol már évek óta. Igazi úriember – akarom mondani úrikutya. És nekem is tetszik, sokat „csókolózunk”. De a Gazdi eddig sose vitt a parkba, amikor tüzeltem.

Kivéve a mostanit. Egy álló hétig minden este randiztunk. Pajkos nagyon kedves volt, és majdnem agyonudvarolta magát, annyira szeretett volna rám mászni – de még nem volt itt az ideje. Szegény, tiszta ideg volt a randik végére. Még szobára is vitt a Gazdi Pajkosékhoz. Finom falatokat kaptam, de az idő még nem érkezett el. De jót játszottam ott is…

Aztán elhozták Pajkost hozzánk. És pont jókor. Szóval megtörtént. Jó volt – eleinte, de aztán már mentem volna mászkálni, és nem tudtam. Egy darabig egyhelyben kellett állni, mert a Gazdi nem hagyott elmenni. Nem értettem miért. De aztán már lehetett. És másnap újra eljátszottuk ugyanezt. Akkor már a Gazdihoz tartozó kan is ott volt és ő fogta Pajkost, de végül elengedtek minket.

Pár hét múlva elkezdtem hízni. Biztos azért mert újfajta kaját kapok, ami finomabb, mint az eddigi. És reggelit is kapok, pedig kölyökkorom óta nem kaptam, csak vacsorát. És desszert is van estéként, egy finom bogyó. Most már hatalmas a pocóm. És hamar elfáradok ebben a melegben.

(…)

Ásnom kell. Éjjel van, de nem tudok aludni. Ásnom kell. Ez már a harmadik gödör, és mind elég mély. Gazdiék új házat építettek nekem, ami nagyon lakájos, de ettől még ásnom kell. És ideges vagyok, mászkálnom is kell. Már napok óta mozgás van a pocimban, látszik is ha lefekszem, ki-kidudorodik valami. Gazdi ennek örül, szóval olyan nagy baj nem lehet. Most meg víz folyik belőlem. Nem értem. Valami baj van? Inkább mászkálok tovább. Meg ások.

Nem értem, nem történik semmi. Felkelt a Nap, Gazdi is nagyon ideges. Megjön a hozzá tartozó kan és a Gazdi falkájának vezérével bemászunk a nagy fehér berregőbe, ami az udvaron szokott aludni. Elvisz minket messzire. Egy büdös, félelemszagú helyre, olyanra, ahol fehérköpenyes emberek szurkálni, meg tapogatni szoktak, és mindig félek. De ez nem az a hely, szóval nagyon bátor vagyok. Itt is vannak más kutyák, de ők félnek. Hogy mitől? Be kell menni egy büdös szobába és felraknak egy magas valamire. És már megint megszúrnak, de most a lábamon. Más semmi. Kimegyünk és várunk tovább. Kezdek ideges lenni. Hirtelen jön valaki és Gazdi odaadja neki a pórázom és vele kell mennem, de a Gazdi nem jön velem. Nagyon megijedek és nem értem, miért nem jön velem, és haragszom rá. Aztán álmosság fog el.

Ébredezek. Egy rácsos cellában kuksolok és forog velem a világ. A pocim megint kicsi, és egy doboz van mellettem, amiből halk, majd egyre erősödő nyüszögés, nyivákolás hallatszik ki (vagy csak a hallásom lesz egyre kevésbé tompa). Aztán megjelenik a Gazdihoz tartozó kan egy fáradt idegennel, aki kiveszi a dobozt mellőlem, és kieresztenek a cellámból. Szaladok a kijárat, a szabad levegő felé. Gazdi ott vár és nagyon örülünk egymásnak. Egy másik berregővel hazajövünk, de olyan fáradt vagyok, hogy szinte az egész utat végigalszom. Otthon az új házamhoz megyünk és lefekszem. Gazdi a dobozból kivesz valamiket és rápakolja őket a hasamra. Megijedek, mert fáj, ahogy elkapják az emlőimet. De Gazdi megnyugtat. Megnézem mik is azok és rájövök, hogy nem mik, hanem kik. Kölykök. Nagyon kicsik és muszáj őket megtisztogatnom. Azon kapom magam, hogy szeretem a csöppségeket, bár fáj, ahogy nyomkodják a hasam. Jobban szemügyre veszem a dolgokat és kiderül, hogy azért fáj, mert van egy nagy seb a pocimon. De hát nem tudok vele mit csinálni, hagyom, hogy szopjanak. Nagyon tetszik nekik – és igazából nekem is. Csak végtelenül fáradt vagyok.

(…)

A kis ördögfiókák nem hagynak aludni. Három napja ki se mozdulok, csak a dolgomat elvégezni, a Gazdi kézből etet, a kicsik meg felváltva szopnak és alszanak. Én meg leginkább sehogy sem alszom. Kezd hideg lenni, Gazdi beköltöztet a nagy házba. Közben elviszi a kicsiket egy sárga lavórban. Nagyon figyelek, de szerencsére nem csinál velük semmi rosszat, és mindet visszakapom. Itt jó meleg van, és most már néha aludni is tudok egy kicsit. De azért sokat kell őket tisztogatni. És kezd megjönni a hangjuk is. Egyikük nagyon hisztis, folyton bemászik a hátam mögé, aztán ha éhes lesz, alig talál vissza, átmászik a nyakamon és a fejemből akar szopni, de azért előbb-utóbb megtalálja a helyét és elhallgat. Csak nyeli a tejet.

(…)